Mottó: “A búvárkodás olyan időutazás, ahol saját vízi múltunkat elevenítjük fel.”
Az első írásos emlékek asszír úszó harcosokról tesznek említést még az időszámításunk előtti időből, és számos legenda szól Nagy Sándor tengeri alámerüléséről is egy üveg ablakkal ellátott hordóban - legalábbis ha igaz. Évszázadokkal később egy itáliai feltaláló megalkotta az első búvárharangot, amellyel már le lehetett merülni az elsüllyedt hajókhoz, majd a XVII. sz. végén megoldották a búvárharang levegőkészletének utánpótlását is. Később ezt azzal fejlesztették tovább, hogy a felszínről egy gőzgép segítségével pumpálták be a levegőt a harangba, ezzel hosszabbítva meg a víz alatt eltölthető időt. Ezt követően a harangok mérete egyre zsugorodott, míg az XIX. sz. elején a tengerkutatás úttörői már egész testet fedő ruhát és nehézkes sisakot kezdtek használni. De a felszíni levegőtömlő még mindig az életet jelentő köldökzsinórként kötötte a búvárt a felszínhez.
Az igazi technikai áttörést végül 1943-ban a francia Jacques Y. Cousteau és Emile Gagnan találmánya a vízi tüdő (Aqua-Lung) jelentette. A rendszer lényege a búvárpalack és a reduktor, amely lehetővé teszi a búvár számára a levegő igény szerinti felhasználását. Ezzel megszületett a mai önálló víz alatti légzőkészülék (SCUBA) előfutára. Az ember felfedezte a kopoltyút, amivel már szabadon mozoghat és fedezheti fel a víz alatti világot. Napjainkban évente több mint egymillió búvár szerez minősítést és merül a felszín alá ebbe az ismeretlen, mégis valahogy ismerős világba.
Ám ha ez tényleg az ősi otthonunk, akkor jobban is kellene ügyelnünk rá! Az emberiség több mint fele a tengerpart 100 km-es körzetében lakik, de az ipari és a mezőgazdasági termeléssel fojtogatjuk a korallzátonyokat, mértéktelen halászati kultúránkkal a kihalás szélére sodortunk számos fajt, a hajóforgalommal károkat okozunk a partközeli területeken, az olajfúrótornyokból, tankerekből tonnaszám folyik a petróleum, az olaj a tengerekbe. Másfelől pedig csupán mintegy 1200 víz alatti rezervátumot, védett területet jelöltünk ki világszerte 1970 óta. Azt hiszem, van még tennivalónk bőven.
Akár búvárként, akár csak strandolóként látogatsz el a tengerpartra, részévé válsz annak a közösségnek, amit a filmes és környezetvédő Jean-Michel Cousteau a “tengerek kiválasztottjainak nevez”, vagyis azoknak, akik az óceánok nevében lépnek fel. Óvjuk meg, amit szeretünk! És minél többet ismerünk meg belőle, annál hitelesebb lesz a tiszteletünk és az odaadásunk - de az aggodalmunk is.
Jó merüléseket, üdvözlünk újra itthon!
Az első írásos emlékek asszír úszó harcosokról tesznek említést még az időszámításunk előtti időből, és számos legenda szól Nagy Sándor tengeri alámerüléséről is egy üveg ablakkal ellátott hordóban - legalábbis ha igaz. Évszázadokkal később egy itáliai feltaláló megalkotta az első búvárharangot, amellyel már le lehetett merülni az elsüllyedt hajókhoz, majd a XVII. sz. végén megoldották a búvárharang levegőkészletének utánpótlását is. Később ezt azzal fejlesztették tovább, hogy a felszínről egy gőzgép segítségével pumpálták be a levegőt a harangba, ezzel hosszabbítva meg a víz alatt eltölthető időt. Ezt követően a harangok mérete egyre zsugorodott, míg az XIX. sz. elején a tengerkutatás úttörői már egész testet fedő ruhát és nehézkes sisakot kezdtek használni. De a felszíni levegőtömlő még mindig az életet jelentő köldökzsinórként kötötte a búvárt a felszínhez.
A tenger visszavár
Az igazi technikai áttörést végül 1943-ban a francia Jacques Y. Cousteau és Emile Gagnan találmánya a vízi tüdő (Aqua-Lung) jelentette. A rendszer lényege a búvárpalack és a reduktor, amely lehetővé teszi a búvár számára a levegő igény szerinti felhasználását. Ezzel megszületett a mai önálló víz alatti légzőkészülék (SCUBA) előfutára. Az ember felfedezte a kopoltyút, amivel már szabadon mozoghat és fedezheti fel a víz alatti világot. Napjainkban évente több mint egymillió búvár szerez minősítést és merül a felszín alá ebbe az ismeretlen, mégis valahogy ismerős világba.
 |
| Cousteau, Gagnan és az Aqua-Lung |
Ám ha ez tényleg az ősi otthonunk, akkor jobban is kellene ügyelnünk rá! Az emberiség több mint fele a tengerpart 100 km-es körzetében lakik, de az ipari és a mezőgazdasági termeléssel fojtogatjuk a korallzátonyokat, mértéktelen halászati kultúránkkal a kihalás szélére sodortunk számos fajt, a hajóforgalommal károkat okozunk a partközeli területeken, az olajfúrótornyokból, tankerekből tonnaszám folyik a petróleum, az olaj a tengerekbe. Másfelől pedig csupán mintegy 1200 víz alatti rezervátumot, védett területet jelöltünk ki világszerte 1970 óta. Azt hiszem, van még tennivalónk bőven.
Akár búvárként, akár csak strandolóként látogatsz el a tengerpartra, részévé válsz annak a közösségnek, amit a filmes és környezetvédő Jean-Michel Cousteau a “tengerek kiválasztottjainak nevez”, vagyis azoknak, akik az óceánok nevében lépnek fel. Óvjuk meg, amit szeretünk! És minél többet ismerünk meg belőle, annál hitelesebb lesz a tiszteletünk és az odaadásunk - de az aggodalmunk is.
Jó merüléseket, üdvözlünk újra itthon!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése