A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élővilág. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: élővilág. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. január 17., péntek

Világító planktonok, avagy a sós víz stopposai



Életem első búvártúrája az Adriai tenger északi régiójában található Sveta Marinán volt, ahol különleges élményekben volt részem. Amiről itt szó lesz az nem kifejezetten a merülésekhez kapcsolódik, hanem bárki számára átélhető, legalábbis akiben van elég kíváncsiság és kalandvágy ahhoz, hogy éjszaka kisétáljon a partra és megmártózzon a tengerben. Magam is így éltem át néhány feledhetetlen éjszakai úszást a sós víz stopposaival, az ostoros moszatokkal. Ez a feledhetetlen élmény sarkallt arra, hogy egy kicsit utánaolvassak a témának és megértsem miért és hogyan is működik ez a sós vízi "varázslat".

Az itt következő összefoglaló - amely a Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban jelent meg (PhysOrg, 2011. december 28.) - az általam találtak közül a leginkább tudományos alapokon nyugvó magyarázat a világító planktonok titkára és nem utolsó sorban szórakoztató olvasmány - remélem számotokra is.

Csali hipotézis

Több, mint harminc évvel ezelőtt született a leginkább elfogadott magyarázat, a „csali” hipotézis, mely szerint a biolumineszcencia elősegíti a baktériumok szaporodását és terjedését azáltal, hogy vonzza a halakat, melyek elfogyasztják a világító anyagot. Ez a hipotézis leginkább azon alapul, hogy a halak emésztőrendszerében túlnyomórészt világító baktériumok vannak. Az elméletet azonban eddig még kísérletesen nem igazolták. Margarita Zarubin, a University of Oldenberg hallgatója, aki egyben az Interuniversity Institute of Marine Sciences munkatársa, kollégáival együtt úgy gondolták, épp itt az ideje tesztelni az elméletet.

Kísérleti igazolás

A Photobacterium leiognathi egy szabadon élő baktérium, mely fénykibocsátásra képes. Az első kísérletben a kutatók azt figyelték meg, hogy e baktérium fénykibocsátása vonzza-e a zooplankton szervezeteket. Egy kisrákokat és más mikrobákat (például páncélos ostorosokat) tartalmazó víztartály két végébe két baktériumokat tartalmazó vízzel teli átlátszó zacskót tettek. Az egyik zacskóban normális Photobacterium leiognathi baktérium, a másik zacskóban ugyanilyen baktériumok génmódosított változata volt, melyek a módosítás miatt nem tudtak világítani. A rákok egy része a fénylő zacskó köré gyűltek, viszont a sötét zacskó köré nem. A többi szervezet nem mutatott ilyen csoportosulást. A következő kísérletben egy csapat rákot engedtek a világító baktériumok közé. Mindössze néhány óra múlva már a rákok hasa is világított az elfogyasztott baktériumoktól. Végül a világító hasú rákokat és velük együtt a világító baktériumokat nem evett rákokat egy kis csatornán keresztül rákokkal táplálkozó halak közé vezették. A kutatók megfigyelték, hogy a halak csak a világító hasú rákokat ették meg. Ezek után megvizsgálták a halak ürülékét, és ebből kiderült, hogy a világító baktériumok sértetlenül megúszták az emésztési folyamatot. Mivel a halak nagyobb távolságokat tudnak megtenni, így új helyre tudták vinni a baktériumokat. Ezekből az egyszerű kísérletekből is kitűnik a vizsgált óceáni baktériumok lumineszcens képessége elősegíti az elterjedésüket, mintegy közlekedési eszközként használják a fényükre gyűlő állatokat.

Bevált szokás

Más, nem lumineszcens baktériumok is „stoppolnak”: zooplankton szervezetekhez kapcsolódnak, majd leválnak róluk és így utaznak. A Photobacterium leiognathi azonban nemcsak egy ingyen fuvart kap az állatoktól, hanem azok bélrendszerében védett és tápanyagokban gazdag környezetbe jut, így a fénykibocsátás növekedését is elősegíti. Hasonlóképpen fordítják előnyükre saját elfogyasztásukat egyes algafajok, melyek ugyan nem csalogatják magukhoz az őket fogyasztó szervezeteket, de nehezen emészthető sejtfaluknak köszönhetően az emésztést sértetlenül megússzák, és a bélrendszerben a könnyen hozzáférhető tápanyagokat felhasználják.

A vizsgálatok alapján tehát úgy tűnik, hogy a baktériumok a biolumineszcenciát tényleg csaliként használják, és ez nagyon előnyös számukra, különösen a táplálékszegény mélytengeri környezetben. Mint ahogy a szárazföldi növények is felhasználják magterjesztésre azokat az állatokat, melyek a csaliként szolgáló termésüket fogyasztják.


A cikket vendég szerző írta. További információ a szerzőről a blog szerkesztőjétől kérhető: blog@buvarmester.com

Ha tetszett a cikk, kérlek fűzz hozzá megjegyzést, esetleg iratkozz fel az RSS csatornára, hogy legközelebb már a kedvenc hírolvasódba kapjad a legfrissebb bejegyzéseket.

2012. március 22., csütörtök

A Földközi-tenger jellemző halfajai


Nyálkáshalak (Blenny)
Ezek a mókás kis halacskák szívesen időznek a zátonyon az algák között és a sziklás, törmelékes aljzaton. Más tengeri élőlények által korábban elhagyott repedésekben, kisebb lyukakban laknak, a területüket élénken védelmezik. A fekete fejű nyálkáshal elég gyakori, picike, legfeljebb 7 cm-re nő meg. Színe feltűnő, így könnyű lenne észrevenni, viszont állandóan bujkál a kövek és az algák között, ami megnehezíti a dolgot. Elsősorban az árapályzónában keressük őket.

Feketefejű nyálkáshal, 7 cm
Tripterygion tripteronotus

Durbincsok (Bream)
Talán ez a legnagyobb fejszámot produkáló halféle a Földközi-tengerben. Leggyakoribb közülük a gyűrűsfarkú keszeg (Oblada melanura) és a kétsávos gyűrűskeszeg (Diplodus vulgaris). Ebbe a családba tartozik még a rózsaszínű durbincs (Pagrus auriga), a tengeri fogas (Dentex vulgaris) és a magashátú durbincs (Sarpa salpa) is, mely utóbbit nagyobb rajokban legelészve láthatjuk a partok közelében.

Kétsávos gyűrűskeszeg, 45 cm-ig
Diplodus vulgaris


Kardinálishalak (Cardinalfish)
A kardinálishal is gyakori, különösen a Málta környéki vizekben láthatunk sokat. Tulajdonképpen bárhol is merülünk, ha van a közelben szikla, vagy hasadék, akkor biztosan összefutunk néhány példánnyal. Árnyékkedvelő faj, ezért nappal kisebb mélyedésekben, bolthajtások alatt csoportosan pihen. Könnyen felismerhető, kifejezetten jó fotóstéma.

Kardinálishal, 15 cm
Apogon imberbis


Tengeri márna (Goatfish/Mullet)
Két faj jellemző; a bajuszos vörösmárna (Mullus brabatus), ennek meredekebb a homloka, és a sávos vörösmárna (Mullus surmuletus), amelyik többnyire csapatosan táplálkozik a tengerfenéken. Könnyen felismerhető két hosszú, lelógó bajuszáról, amikkel az aljzatot pásztázza miközben táplálékot keres. Bajusszálainak lelógó látványa sokszor más halakat is odavonz.

Sávos vörösmárna, kb. 25 cm
Mullus surmuletus   


Gébek (Gobies)
Kisméretű halak és - akárcsak a legtöbb nyálkáshalnak - ezeknek sincs úszóhólyagjuk, vagyis csak szakaszosan képesek haladni. A viaszrózsagéb (Gobius buchichii) viszonylag könnyen felismerhető, mert általában egy viaszrózsa tapogatói között tartózkodik és ezt egyetlen másik gébfaj sem teszi.

Viaszrózsagéb, 12 cm-ig
Gobius buchichii


Papagájhal (Parrotfish)
Mindössze egyetlen faj honos a Földközi-tengerben, összenőtt fogai papagájcsőrre emlékeztetnek. Táplálékát erős harapással harapja le az aljzatról. Kisebb csoportokban portyázik az algával benőtt sziklafenék, vagy a tengerifű mező felett. Félénk, a búvárok közeledtére rendszerint elmenekül. Az egyetlen olyan papagájhal, melynek nősténye színesebb a hímnél.

Földközi-tengeri papagájhal 30 cm-ig
Sparisoma cretense


Sziklahalak (Scorpionfish)
Három-négy fajjal találkozhatunk, de a rozsdásszínű sziklahal (Scorpaena notata) talán a gyakoribb. Leginkább éjjel aktívak, a búvárok is úgy találkoznak velük, hogy a lámpával véletlenül rájuk világítanak és már csak azt látják, amint villámgyorsan eliszkolnak. Egyébként rossz úszók, mert fejletlen az úszóhólyagjuk, viszont a gyors "kilövésben" specialisták. Bár sziklahalnak hívják, gyakorlatilag bárhol, az iszapos, homokos, vagy a tengerifüves aljzaton is megtalálható. Inkább ne piszkáljuk, ugyanis hátúszósugaruk mérges tüskéket is tartalmaz, melyek szúrása igen kellemetlen élmény lehet.

Rozsdásszínű sziklahal, 20 cm
Scorpaena notata


Csikóhal (Seahorse)
A búvárok egyik kedvence, nehéz észrevenni, gyakorlott szem kell hozzá. Feje lófejhez hasonló, rajta cső formájú, előreugró orr. Farkát csigavonalban fel tudja göngyölni, ennek segítségével kapaszkodik meg, de úszáskor a kormány szerepét is betölti. A csikóhalak nagyon lassan úsznak, hátúszójuk finom pörgetésével inkább csak lebegnek, vagy lassan siklanak a fenék fölött. Tengerifű mezők és algák körül találkozhatunk velük leginkább.

Pettyes csikóhal, 16 cm-ig
Hippocampus ramulosus


Ajakoshalak (Wrasse)
Leggyakoribb a fekete-tengeri ajakoshal (Synphodus tinca). Barnásszürke színezetű, az orron két sötét keresztsáv fut át. A kisebbek közül gyakori a zöld ajakoshal (Labrus viridis), míg a csíkos ajakoshal (Labrus bimacalatus) messze a legszínesebb mind közül. Mindegyik faj váltja színezetét, amíg el nem érik az ivarérett kort.

Fekete-tengeri ajakoshal, 30 cm-ig
Symhodus tinca

(Forrás: Bergbauer-Humberg: Mi él a Földközi-tengerben; Pénzes Bethen: A közeli tengerek élővilága; Németh Szabolcs: Az Adriai-tenger élővilága; Lawson and Lesley Wood: The Dive Sites of Malta Comino and Gozo, Wikipedia) 

2012. január 13., péntek

A Vörös-tenger jellemző halfajai

Császárhalak (Angelfish)

Ezek a gyönyörű halak apró, kefeszerű fogaikkal kutatják élelem után a szivacsokat, algákat és korallokat. Ragyogó színezetük alfajonként változó, akárcsak a pillangóhalaknál, de azért mind ugyanabba a családba tartozik. A császárhalak könnyen felismerhetők a kopoltyúfedőn lévő tüske szerű nyúlványról. Területvédők, hajlamosak hosszabb ideig is egyazon üreg, vagy hasadék közelében élni.

Holdas császárhal, 30 cm
Pomacanthus maculosus 


Nagyszemű sügér (Bigeyes)

Ahogyan a neve is sejteti, ezeknek a kis éjszakai halaknak nagy, kidülledő szemeik vannak. Hatékony ragadozók. Nappal a korallok között, védelmet jelentő lyukakban rejtőzködnek ahonnan csak éjjel merészkednek elő táplálkozni. Étrendjükön apróbb halak, rákok, lárvák és nagyobb planktonikus, lebegő  élőlények szerepelnek.

Nagyszemű sügér, 40 cm
Priacanthus hamrur 


Pillangóhalak (Butterflyfish)

A zátonylakók között talán a legszínesebb hal. Lapos, vékony testű, általában a szemeknél egy sötétebb folt, illetve a farokúszó mellet még egy halványabb folt látható. Ez a hátsó folt a ragadozók összezavarására szolgál, ugyanis könnyen összekeverik a hal szemével és így a rossz végéről támadják. Érdekes, hogy a pillangóhalak veszély esetén háton is képesek elúszni. Gyakran láthatók párban egy jól körülhatárolható területen, míg mások nagyobb rajokban úsznak.

Vörös-tengeri pillangóhal, 20 cm
Chaetodon semilarvatus


Korallsügerek (Damselfish)

Ezek a halak a maguk tenyérnyi kis alga birodalmukon gazdálkodnak és harciasan zavarják el a betolakodókat. A korallzátonyon szinte bárhol megtalálhatók és gyakran nagyobb rajokba verődve lakmározzák a planktont. A bohóchal, amelyik a tengerriózsa szúrós csápjai között lakik, szintén ebbe a családba tartozik.

Kétsávos bohóchal, 15 cm
Amphiprion bicinctus


Tengeri márnák (Goatfish)

Könnyen felismerhetők a szájnál kétoldalt lelógó - az élelem megszerzéséhez használt - hosszú és vékony bajuszról, amint többnyire a homokos aljzat felett úsznak, vagy éppen apró homokfelhőket túrnak az aljzaton élelem után kutatva. Kisebb-nagyobb rajokban egyaránt előfordul. A tengeri márnák tipikus fenéklakók, ami azt jelenti hogy vagy az aljzaton táplálkoznak, vagy ugyanott álcázottan rejtőzködnek.

Sárgauszonyú tengeri márna, 30 cm
Mulloides vanicolensis 


Fűrészes sügerek (Grouper)

A fűrészes sügerek között a néhány centiméterestől egészen a hatalmas 3 méteres óriásokig láthatunk példányokat. Változatos színekben fordulhat elő, de talán leggyakoribb az élénk narancsszínű. Ugyan lassan mozognak, ám a zsákmányt figyelemreméltó gyorsasággal támadják. A fűrészes sügerek ragadozók, halakkal és más gerinctelenekkel táplálkoznak. Ahogy az ajakos- vagy papagájhalak, a fűrészes sügerek is nőivarúnak születnek és később változnak hímekké, miközben néhány egyed végig hermafrodita marad.

Ékszer-fűrészes sügér, 45 cm-ig
Cephalopholis miniata 


Tüskésmakrélák (Jack and Trevally)

A tüskésmakrélák áramvonalas, gyors ragadozók, kis- és nagyméretű is előfordul közöttük. Többnyire a nyílt vízben találhatók, de a táplálékot szállító áramlatokkal úszva alkalmi látogatói a zátonyoknak is. A külső lejtőkön cirkálva villámgyorsan csapnak le a meggondolatlan zátonylakó halakra. Magányosan, vagy kisebb-nagyobb rajban egyaránt találkozhatunk velük.

Nagyszemű tüskésmakréla, 85 cm-ig
Caranx sexfasciatus


Murénák (Moray eel)

Ez az ősinek is mondható faj rossz hírnevét annak a fura szokásának köszönheti, hogy légzés közben tátog, és ezért fenyegetőnek tűnik ahogy éles fogait mutogatja. Jóllehet nem agresszív fajta, azért nem árt az óvatosság, mert a nagyobb példányok komoly és fájdalmas sérülést okozhatnak. A murénák nappal egy kiválasztott korallhasadékba húzódnak, éjszaka viszont előjönnek és rákokkal, polipokkal, kagylókkal táplálkoznak.

Jávai szirtimuréna, 2,4 m-ig
Gymnothorax javanicus


Papagájhalak (Parrotfish)

A zátonyok fontos növényevői között található papagájhal nevét éles, papagáj szerű csőre és világos színe után kaphatta. Többségük nem csak a színét, de a nemét is váltja fejlődése során. Végső fázisuk hímivarú, feltűnő színezettel. Érdekes, hogy éjszakára átlátszó nyálkás gubóba csomagolják magukat, ugyanis a nyál akadályozza a szagok terjedését, és így a ragadozók kevésbé találnak rájuk.

Zöldfogú papagájhal, 40 cm
Scarus sordidus


Ráják (Stingray)

A látványos külsejű rája könnyen felismerhető világoskék pöttyeiről és zöldessárga színéről. Jellemzően hasadékok közelében látható. Szégyenlős, félénk állat aki azonnal a homokba ássa magát amint a búvárok felfedezik. De legyünk óvatosak, mert ez nem akadályozza meg abban, hogy alkalomadtán a farka végén lévő két mérges tüskéjét használja védekezésre.

Kékpettyes tüskésrája, kb. 30 cm-es átmérő
Taeniura lymma


Bőröndhalak (Pufferfish)

Ezek a kis- és közepes méretű mindenevők algákkal, férgekkel és más puhatestűekkel táplálkoznak. A bőröndhalak a zátony mellett 30 méteres mélységig bárhol megtalálhatók. Lassan mozognak, de ha veszélyt éreznek máris hatalmas labdává fújják fel magukat, amit a hasukba szívott víz segítségével érnek el. Ezzel szinte lehetetlenné teszik, hogy bárki is lenyelje őket. Ráadásul némely faj tüskékkel is rendelkezik, ami ha lehet még inkább nehezíti a ragadozók dolgát.

Sötét-pöttyös bőröndhal, 30 cm
Arothron nigropunctatus


Csattogóhalak (Snapper)

A csattogóhal-félék a zátony fontos ragadozói, leginkább éjjel aktívak. Általában a partközeli sekélyebb vizekben mozognak, de például a sárgauszonyú faj a közepes mélységeket, vagy a kereskedelmi szempontól fontos vörös csattogóhal a mélyebb vizeket kedveli jobban. Sajnos egyre ritkábban találkozhatunk velük, mert az intenzív halászat erősen lecsökkentette a halpopulációt, ráadásul lassan növekvő, hosszú életű fajról van szó, vagyis hosszadalmas a természetes reprodukció.

Kékcsíkos csattogóhal, 40 cm-ig
Lutjanus kasmira
  

Tüskéshalak (Solderfish, Squirellfish)

Az ebbe a családba tartozó katona- és mókushalak egyaránt éjszakai fajok és igen könnyen összetéveszthetők egymással. A katonahalak azonban kerekebbek, testesebbek és sokkal színesebbek is a mókushalaknál. A vörös, vagy narancsos szín és a nagy szemek az éjszakai fajok sajátja, akárcsak a fentebb bemutatott nagyszemű sügerek esetében. Nappal sziklák és korallok tövében szunyókálnak, és csak éjjel merészkednek elő táplálkozni. Fogazott, tüskés pikkelyeik és éles, védekezésre alkalmas uszonyaik vannak.

Szablyás mókushal, 45 cm-ig
Sargocentron spiniferum


Íjhalak (Triggerfish)

Lapos testű, közepes- és nagyméretű halak valamilyen csíkos mintázattal. A különböző fajokat könnyű felismerni jellegzetes színezetéről. Erős fogazatukkal tengeri sünökre és kisebb rákokra vadásznak a zátonyok között. Veszély esetén benyomakodnak egy közeli hasadékba, ahol jellegzetes elöl lévő hátuszonyuk segítségével pillanatok alatt beékelik magukat, és nem is jönnek ki onnan a veszély elmúltáig.

Titán-íjhal, 75 cm-ig
Balistoides viridiscens


Ajakoshalak (Wrasse)

Az ajakoshalak méretben rendkívüli változatosságot mutatnak; az apró tisztogatóhalaktól kezdve a hatalmas, akár 2 méteresre is megnövő, napóleonhalig bezárólag bármilyen méretben előfordulhatnak. Az ajakoshalak általában világos színezetűek, de fejlődésük során ez változhat, akárcsak a nemük. Jellegzetes fogazatuk nagyszerűen alkalmas arra, hogy puhatestűeket húzzanak ki a sziklák hasadékaiból, vagy kisebb rákokat kapjanak fel vele. Leginkább a zátonyok sekélyebb részén lehet találkozni velük.

Napóleonhal, 2 m-ig
Cheilinus undulatus



(Forrás: Guy Buckles: The Dive Sites of the Red Sea; Jack Jackson: Búvár Világatlasz; Gishotti-Scarletti: Vörös-tenger; Wikipedia)

Ha tetszett a cikk, kérlek fűzz hozzá megjegyzést, esetleg iratkozz fel az RSS csatornára, hogy legközelebb már a kedvenc hírolvasódba kapjad a legfrissebb bejegyzéseket.

2011. november 9., szerda

Miért kell megmenteni a cápákat?

A cápák nagyjából 400 millió éve léteznek, és ez alatt az idő alatt a tenger csúcsragadozóivá fejlődtek, nélkülük a tengeri ökoszisztéma összeomlana.


Nagyon sok kérdést kapok a cápákkal kapcsolatban, melyek mögött egyértelműen a félelem bújik meg. Ez a félelem leginkább annak a - szerintem téves - képnek tulajdonítható, amely a fejekben él e csúcsragadozókról. Ezzel az írással elsősorban az a célom, hogy felhívjam a figyelmet a faj komoly veszélyeztetettségére, illetve szeretnék kicsit rávilágítani a cápák valódi természetére, ezzel is segítve hogy létrejöhessen egy újfajta kép róluk, olyan, amely tiszteletet és megbecsülést eredményez ezeknek a csodálatos lényeknek.

Miért kell megmenteni a cápákat?


Általában egy játékos delfin mosolya, egy gyámolatlan kölyökfóka, vagy halászhajó mögött vontatott véres bálnatest hívja fel a közvélemény figyelmét a tengeri élőlényekkel kapcsolatos környezetvédelmi problémákra. Sokkal ritkábban esik meg, hogy olyan állat mellet áll ki valaki, amelyiknek nincs megnyerő mosolya, vagy éppen nem hasonlít kedves plüssállatra, ugyanakkor pedig égető szüksége lenne a segítségre.

Fura módon a cápákkal kapcsolatos félelmekhez legnagyobb mértékben a Cápa c. film (Jaws 1975.) járult hozzá. Egy egyszerű film, amely ugyan kitalált történet és a cápák viselkedését is teljesen pontatlanul ábrázolja, oda vezetett, hogy generációk óta alaptalan félelem övezi ezeket a bámulatos, ám félreértett lényeket.

A félreértés akkor fog megszűnni, amikor jobban megismerjük a cápákat, a természetben betöltött fontos szerepüket, a viselkedésüket, természetes életciklusukat. Amikor mindezt megértjük, akkor ráébredünk arra is hogy a cápák jelenléte és szerepe a természetben létfontosságú, kipusztulásuk a tengeri ökoszisztéma összeomlását jelentené. Ezért kell megmenteni a cápákat!

"Remélem még az előtt megtanuljuk értékelni és becsülni ezeket a csodálatos állatokat, mielőtt tudatlanságból, butaságból, vagy kapzsiságból sikerülne teljesen kipusztítanunk őket." (Peter Benchley, a Cápa című könyv írója)

Tények a cápákról - röviden (diavetítés)


A cápák száma riasztó módon csökken világszerte - Te is segíthetsz!

Hogyan segíthetsz?


Elsősorban tájékozódj, ismerd meg a cápákat jobban.
  • Ne vásárolj ott, ahol cápákból készült termékeket árusítanak.
  • Ne vegyél rész cápa horgászaton, kivéve ha utána élve visszakerül az állat a tengerbe.
  • Törekedj arra, hogy megismerd a cápákat, hogy megértsd miért annyira fontosak a természet egészsége szempontjából.
  • Mondd el véleményedet a cápák védelmével kapcsolatban családodnak, barátaidnak, ismerőseidnek.
  • Támogasd aláírásoddal a témában született petíciókat. A közvélemény ebben a formában tudja legjobban kinyilvánítani akaratát, nyomást gyakorolni a döntéshozókra.

Köszönöm hogy segítesz!